|
Keserű és édes: kulturális örökségünk
|
|
2009-12-22 21:40:17
|
|
|
 - egy pécsi néphagyományos konferencia margójára -
A „néphagyomány” helyzete, társadalmi és közösségi szerepe a kultúra jelenében zajlott Pécsett konferencia a Pécsi Kulturális Központ szervezésében még az év végéhez közeledvén. Talán a magam mentegetésére...de nem olyan könnyű egy újságíró-szerű emberszabásúnak megszólalni egy olyan gondolathalmazzal a fejben, melyet a konferencia indukált. Ami az első napon egyértelműen kiderült: nem a hagyomány szorul ránk, hanem fordítva, és minden rajtunk múlik. Fontos ezt leszögezni. A gondolat Andrásfalvy Bertalantól származik. Már a konferencia címének szövegtestében feltűnő idézőjel is elárulja, bizonytalanságok vannak a fogalom körül. Az előadók próbálták oszlatni a ködöt, ami valahogy úgy újra és újra létre jön. Ennek persze nemcsak politikai, hanem történelmi meg szellemtörténeti okai is vannak. Manapság a kulturális örökség szóösszetételt is valahogy bele kellene gyömöszölnünk a hagyomány egy virtuális definíciójába. Vagyis...
|
|
|
|
A hagyomány elhomályosítása a nemzet összetartozásának érzését és annak egységét bomlasztja – így látja Andrásfalvy Bertalan, prof.emeritus, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia tanára, pedagógusa. A vitaindító előadás gazdájától erre is számítottunk. A hagyomány és a hagyományt őrző számára a mérték maga az élet kell hogy legyen, és az lesz értékes hagyomány, mely ezt táplálja. Ez bizony nem egy hasznosság-elvű hozzáállás. A magyar nemzeti hagyomány különösen nem szabad, hogy az legyen. Amíg magányos szorongásainkat nem oldja fel a bizalom, mely a közösségi érzésből fakad, amíg embertársainkkal és az isteni erőkkel nincs rendszeres (és valódi) kapcsolatunk, addig mi, magyarok, nem tudunk fellélegezni. Ebben állna az élő hagyomány. Ebben a fellélegeztető szerepkörben. Európában Magyarországon jelent meg az első gyermekjáték-gyűjtemény. Tán csak nem azon spirituális oknál fogva, hogy nekünk van rá a legnagyobb szükségünk? Visszatanulni a dajkálás, höcögtetés, lovacskázás, szeretgetés ritmusos, zenei, minden érzéket és az érzelmi intelligenciát is fejlesztő formáit? Ha ezt a hagyományt alkalmaznánk, kevesebb lenne a hataloméhes ember, aki a másiktól akar energiát elvonni, hogy fölébe kerekedjen. Helyette közös alkotás lenne – percről-percre, felszabadítóan. A győzelem élményénél ugyanis nagyobb élmény a közösség élménye. Vagyis még egyszer: a hagyomány akkor működik, ha az emberi kapcsolatokat szolgálja, mely – bármennyire is idealistán hangzik – legalapvetőbb szükségletünk. Ekképpen szolgálja pediglen az életet. Eddig Andrásfalvy nézetei.
|
A konferencián előadást tartott Dr. Felföldi László osztályvezető-egyetemi tanár, az MTA és a Szegedi Tudományegyetem, no meg a maga képviseletében. Ezt azért hangsúlyoznám, mert látszott, nem titkolja, hogy a téma elkötelezettje, és ha éppen arra van szükség, személyisége erejét is beveti az ügy érdekében. De hát ő is tanár. Pedagógus. Próbálta felkészíteni a hallgatóságot a kulturális örökség fogalom történelmi és mai jelentéseinek befogadására, felsorakoztatva annak megjelenéseit a nemzetközi és hazai művelődéspolitikai dokumentumokban. Tudván tudva, hogy a fogalmat, hiszen nemzetközi felvetés eredménye, és különben is, magyarázni kell. Mert az ember kritikus akkor, amikor egyszer csak úgy érzi, féltenie kell egy-egy szép magyar tájat vagy a mohácsi busójárást, mert mi lesz vele ha nem kerül fel az UNESCO örökségvédelmi listáira.
Bogárdi Aliz: - Az előadások hangulatát körbe lengte a kritika szelleme. Mi vajon az oka ennek? A Szellemi Kulturális Örökség szövege már hozzáférhető az Európai Folklórintézetben. Az ún. FARO keretegyezményt pedig most fordítják. Egy-két hónapon belül ez is elkészül.
Dr. Felföldi László: - A Folklórintézetnek van egy missziója, hogy a kulturális örökségről szóló szövegeket, különösen, amelyek a hagyománnyal foglalkoznak, gondozza, lefordítja és hozzáférhetővé teszi. Azt, hogy ezt ratifikálni akarja-e Magyarország, a Kulturális Minisztériumnak kell eldöntenie. Oda kell az indítványt beadni ahhoz, hogy ebből parlamenti döntés születhessen. Ám úgy gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy Magyarország csatlakozzon a FARO-hoz, mert hiszen miden érdekünk az, hogy minél előbb elterjedjen Magyarországon az a fajta örökség-szemlélet, hogy mi kulturálisan Európához kötődünk – tehát: nemcsak úgy jöttünk Európába, hanem az európai kultúra szerves része vagyunk. Ezt a gondolkodást erősíteni kell Magyarországon ahhoz, hogy itt valamiféle pozitív szemlélet alakulhasson ki. Annyi furcsa hozzáállás van magához az ún. „európai” kötődéshez. Aki Európa-szkeptikus, az a különállásunkat hangsúlyozza, és félti a nemzeti érdekeinket, mivoltunkat. A másik fél éppen azt gondolja, hogy nem fogunk tudni elég jól beilleszkedni Európába, ha mindig a saját nézeteinket hangoztatjuk. Nyilvánvaló, hogy különféle érdekek vannak. A gazdasági menedzser-szemlélet azt kívánná, hogy minél inkább „olvadjunk” és „menjünk bele” Európába (menjenek az emberek például Angliába munkát keresni..stb.). A másik oldalon egyre csak Ázsiát és az ősi kultúrát emlegetik. A helyzet az, hogy a magunk helyének meglelése ebben a közös térben rajtunk múlik. Vannak természetesen körülmények és trendek, amelyek elősegítik azt, hogy a nemzeti gondolkodást egyre inkább regionálisra cseréljük. Van, aki félti ettől a nemzeti gondolkodást, de én úgy gondolom, hogy ez inkább a dolgok tisztázását segíti majd elő. A helyi, a lokális tudás és emlékezet a legrégibb változata annak a gondolatnak, hogy „valahová tartozom”, hogy „valahol megszülettem”. Ehhez képest a nemzeti tudás egy későbbi történelmi fejezetben jött létre. Egy csomó pozitív és rengeteg negatív dolgot hozott nekünk egyébként. Az, hogy emberek nemzeti szinten integrálódhatnak, magyarként, románként...stb. élhetik meg magukat és az életüket, az egy plusz az ember életében. Ahhoz képest, hogy csak pécsi, baranyai...és így tovább. Sok lehetőség van tehát önmagunk definiálására, és igazán nagy gazdagság ezzel élni. Nem hiszem, hogy egy ilyen egyezmény kapcsán el fogjuk felejteni, hogy magyarok vagyunk. Inkább az fog felerősödni, hogy az országunk mindig is sokféle nemzetiségű volt, és hogy segíteni kell egymást, hogy politikailag, kulturálisan és gazdasági szempontból is egyenrangúak legyünk, illetve legyenek a települések.
BAL: - Most akkor féltsük a mohácsi busójárást?
Dr. Felföldi László : - Van a Hollókő példa. Nagyjából harminc éve annak, hogy Hollókőt fölterjesztették az UNESCO listájára. Akkortájt a település mint élő közösség nem igazán működött. Hiszen központilag sokat tettek azért (általában), hogy a vidéki közösségeket és a vidéki tudást devalválják. Bevezették a villanyt – mondván, hogy civilizációt visznek a faluba - , holott annak a falunak olyan önfenntartó kultúrája volt, hogy abban egy fiatal ember megtanulhatott több tíz ezer sornyi népdalt, ezernyi dallamot, sokféle táncot, és történelmi, biológiai ismereteket is kapott – csupán az által, hogy egy családban élt. Aztán jött valaki, és azt mondta, hogy ez nem fontos. Fontosabb, hogy bemagolják a gyerekek a kínai összterméket csupán azért, mert szövetségeseink a kommunizmusban. Ebben az időben zajlott nagyjából a felterjesztés is. Erre nem voltak annak idején felkészülve Hollókőn. Bizonyos értelemben ma sincsenek. És a falu élettelenné vált. Azonban szerencsére vannak már olyan örökség-gondolkodású emberek azon a vidéken is, akik rajta vannak, hogy a tárgyi örökség mellé odategyék a szellemi örökséget is. Hollókőn van például Hollókő nevű tantárgy az iskolában. (Hollókőn van isk.! - a szerk.) Van olyan üzlet is, ahol csak helyi árut lehet kapni. Helyi lekvárt és helyi sajtot. Úgy gondolom, hogy a sok nemzetiségű Mohács, mint város, eleve felvértezettebb a világ reá irányuló hatásaival szemben. Ilyen értelemben bízom benne, hogy nem kell féltenünk.
|
Egy másik érdekes szempont a a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum tudományos titkáráé volt, aki fiatal kora ellenére (vagy éppen azért) meglehetősen határozottan nyilatkozott arról, mi a teendőnk manapság, ha a kulturális örökséget és vele együtt önmagunkat fenn akarjuk tartani. Fenntartható fejlődés – az örökség megóvásának praktikus oldala.
Bogárdi Aliz: - Én még megéltem (1976-os vagyok), hogy nincs olyan, hogy szemét. Baja-Szentistvánon és Kalocsán a nagyszüleim szinte mindent hasznosítottak. Azóta viszont olyan mélységű szakadék nyílt a valóság és (főleg) a városi ember tudata között, hogy félve kérdezem: hogyan áthidalható? Mit tud tanítani egy Múzeum a fenntartható fejlődésről, a kulturális örökségben megfogalmazható hagyományos élet-módszerekről?
Dr. Sári Zsolt: - Alapvetően abból indulunk ki a Múzeumban, hogy a paraszti tudásnak létezett az a része, mely azt állítja, hogy nincs szemét. Hulladék volt. De mint tudjuk, utóbbi újra hasznosítható. Mi megpróbáljuk mindezt bemutatni. Nem hisszük, hogy ez a fajta gondolkodásmód családi ház-függő lenne. Legutóbb például azt prezentáltuk, hogy tud komposztálni egy társasházi közösség. Ez a régi módszeren alapul, de a mai lehetőségekhez képest fogalmazódott újra. Van azonban egy ennél sokkal fajsúlyosabb kérdés: a fogyasztói társadalom működése bizony felesleget hoz létre. Plasztik szatyrok, műanyag flakonok, tejes dobozok (megszűnt a tejes üveg intézménye!) vesznek körül minket. Pedig a hatvanas-hetvenes években még ezekre az új anyagokra is tudtak reagálni a vidéki településeken. Lábtörlők tejes zacskóból. Vagy például a rongyszőnyegek. Idén a Sziget-fesztiválon is éppen egy ilyen témával jelentkeztünk: hogy tudjuk újra felhasználni a műanyag palackokat? Volt ott minden – még ékszer-készítés is. Ha nyitott szemmel járunk, sok új ötletet begyűjthetünk. Nem a sufni-Magyarország fogalomra célzok itt, hanem akár arra a vonulatra, amely művészi megoldásokat hoz. Sokféle variáció létezik tehát – legkedvesebb példáim mégis csak a drótos tótok utódai, akik nem feltétlenül csak fémmel dolgoznak, hanem bizony műanyaggal is. Alkotásaik nem kifejezetten esztétikusak, de meghosszabbítják egy-egy tárgy élethosszát. A tárgyvándorlás témaköre, mely egy úttal funkcióváltást is hord magában, ismerős a legtöbb embernek. A festett láda kikerült a konyhába, onnan a kamrába, onnan pedig a tyúkólba. Ha szerencsénk van, következő útja a múzeumunkba vezet. Az újra-hasznosítás tehát olyan ősi technika, melyet rendkívül innovatív módon lehet alkalmazni mai világunkban.
Bogárdi Aliz: - A régi embereknek a kulturális örökség nem egy széttagolt fogalom volt, hanem az egész életet felölelte. Azt is például, hogy mit esznek.
Dr. Sári Zsolt: - Járom a falvakat, és nagy fájdalmamra szolgál a tény, hogy bizonyos településeken például a negyvenes években még 800-900 marhát hajtottak nap mint nap, és ma nemhogy tehén, de még disznó is alig akad a településen. Ha baromfi van, az már egy jól működő kis gazdaságként értelmezhető. Ezeket a folyamatokat meg kell állítani. Több okból. Vegyünk csak egyet. Például a környezetszennyezés. Ebben az áruszállításnak nagy szerepe van. Gondoljunk bele: az a banán, amelyet ma elfogyasztunk, vajon hány ezer km-t tett meg, mire ideért? Viszont a helyben megtermett almát nem lehet eladni. Ennek ellenében jönnek létre olyan jelenségek, mint például a slow food- vagy a nulkilóméteres mozgalom. A helyi gazdálkodók ereje akkor fog megmutatkozni, ha nekik tényleges beleszólásuk lesz a kereskedelembe. Ha a multi nem üti őket ki a nyeregből. A helyi termékek hangsúlyozásának (mi legutóbb a mangalicával kezdtünk el foglalkozni) nagyon pozitív hatásai vannak. Kellő alapossággal és türelemmel meg lehet találni ezeket a lehetőségeket a huszonegyedik században is.
BAL: - Hány tagú az Önök csapata?
Dr. Sári Zsolt: - A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban szezonon kívül kb. 120 ember dolgozik. Ebbe az ácsoktól kezdve az adattároson át a kutató múzeológusig mindenkit beleértek. Nyáron ez a létszám a hajdan teremőröknek, nálunk manapság interpretátoroknak nevezett személyekkel együtt (akik nem csak felügyelnek, hanem át is adnak, be is mutatnak bizonyos tudásokat) mintegy kétszázra gyarapodik. Fontos, hogy elindítottuk az ún. holdudvar és az önkéntes hálózat kialakítását. Enélkül egy nagy múzeum sem tud működni, pláne a mai, létszám-leépítős gazdasági helyzetben. A rendszerváltás óta folyamatosan csökkent a foglalkoztatottak száma ebben a szférában is, és egyre több feladatot kell ellátni. Az előbb említett hálózat nagyon sokat segít. Amit mi át tudunk adni, az ezen a hálózaton keresztül tud eljutni a legkülönbözőbb körökbe, és így lehet olyan társadalmi bázist létre hozni, ami aztán a politika felé is erőt képviselhet.
BAL: - Milyen állapotban van a Tájházszövetség?
Dr. Sári Zsolt: - A Szövetség most már országos szinten működik, régiós koordinátorokkal. Nem lehet a központból irányítani mindent. Az elmúlt évtizedek sajnos erről szóltak Magyarországon: létre hoztunk egy vízfejű, Budapest-központú Magyarországot. Pedig amit mi kitűztünk magunk elé, csak úgy valósulhat meg, ha minden régióban ott vannak a stabil emberek. Ezek a tájházak olyan közösségi tereket hoztak létre, amelyek már túllépnek a klasszikus múzeum-szerepkörön. Identitástudat, vidékfejlesztés, helyi kultúra – ilyen fogalmakkal dolgoznak a tájházak, és az azok mögött álló civil kezdeményezések, helyi közösségek. Ezt nem lehet felülről létre hozni. Felülről csak segíteni lehet.
Felülről tehát csak segíteni lehet. Szép zárszó a konferencia első napjához. A másodikat is talán megírja valaki. Nem volt szerencsém ott tartózkodni, de hallottam ezt-azt parázs vitáról a Hagyományok Háza képviselői, egyetemi emberek, egyesületi képviselők és az egyik kereskedelmi tévécsatorna szerkesztője között. A vita, a párbeszéd, úgy értem, remélhetőleg tovább folytatódik. Hol is?
FARO-keretegyezmény: Fehér könyv a kultúrák közötti párbeszédről- Egyenlőként együtt élni méltóságban – Az Európa Tanács külügyminisztereinek 118. miniszteri ülésén indított program – Strasbourgban, 2008. májusában.
Bogárdi Aliz, Pécs
|
|
|
|
<<< vissza
|
|
