A népművészet nagyasszonya

"Aranykapu" Művészetek Galériája áll a táblán egy pince lejárata előtt. Meredek lépcsőn jutok le, és nem tudom jó helyen járok e. Meglepődve nézek körül az ízlésesen berendezett pincében gyönyörű népművészeti alkotások kiállítva, szinte minden szakágban. A vitrinekben mintha élnének a csuhé- babák, a kerámiák. Bármely ízlésesen berendezett lakás díszei és használati tárgyai lehetnének, a szőnyegek, lábtörlők, asztalterítők mind-mind ügyes szakértő kezek munkáját dicsérik. Dr. Puskásné Oláh Júliára Nívódíjas, Életfadíjas és “Király Zsiga” díjas népi Iparművészre várok, aki bemutatja a stúdiót.

Lendületesen érkezik, miközben elmondja, milyen programok szervezése köti le minden energiáját. Kis táska, nagy táska megszámlálhatatlan kulcs kerül elő belőlük, hiszen mindenért ő felel. Megbeszéljük, hogy nem kérdezek semmit, meséljen az életéről, olyan szisztéma szerint, ahogy ő gondolja. Nem volt egy szerencsés ötlet, hiszen alig tudtam meg róla valamit, hiszen a szívügye és az élete a Népművészeti Stúdió, gyermekei pedig a művészek.

1960-ban kerültem Nyíregyházára. A hatvanas években sem a népművészet sem az iparművészet nem létezett, háziipari szövetkezeti szinten működött csupán. Ez azonban azért nem működött jól, mert olyan “alkotások” is bekerültek az iparművészeti boltokba amelyek művészi értéke hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezért megalakult a Magyar Művelődési Intézetben egy olyan vizuális osztály, amelyben benne volt a képzőművészet mellett a népművészet is. A zsűrizést vette kezébe ez a bizottság. Ebben az időben még a gyógyszertári központban dolgoztam, majd átképeztem magam talajkutatónak. 1965-ben a budapesti Ifjú népművészek stúdiójának tagja lettem. Ez a csoport a vizuális osztály égisze alatt fogta össze az ország tehetséges ifjú népművészeit.

Mindazok a népművészek, akik nem a háziipari szövetkezet keretein belül dolgoztak, ebben a stúdióban hallgattak előadásokat kiállításokat szerveztek. Az intézet pályázatokat írt ki, tartalmilag is és a zsűrizés szempontjából is próbálta összefogni az ország különböző területein dolgozó alkotókat. Eközben itt a művelődési központban elkezdtem, egy képzőművészeti csoportot vezetni, amely az akkori divatnak megfelelően minden textilfélével foglalkozott, a subaszőnyegtől kezdve a batikolásig, rátétes technikáig. Itt a megyebeli embereket próbáltam rádöbbenteni arra, hogy fontos a lakáskultúra. Akkoriban kezdtek a boltokban szép bútorok megjelenni. Ekkor sikerült egy nagyon jó kis textillel foglalkozó csapatot összehozni, akik közül a mai napig is vannak olyanok akik a stúdiónak a tagjai.1970-ben szerveztünk egy kiállítást, és meghirdettünk egy megyei pályázatot, azzal a céllal, hogy a megyében saját maga és családja kedvtelésére dolgozó népművészeket összetoborozzuk. Nagyon sok alkotó tűnt fel, ilyen volt Varga Zoltánné Botpaládról, aki vászonszövéssel foglalkozott, több éven keresztül szinte minden országos és nemzetközi pályázaton jeleskedett, Ilyen volt Smidt Sándor vásárosnaményi iparművész fafaragó aki szintén a mai napig egy jelentős fafaragó csoportot vezet, sőt nemzetközi tábort is szervez. És még sorolhatnék sok olyan alkotót, akire ekkor figyelt fel az ország. Bánszki Pál a vizuális osztály vezetője lejött zsűrizni, Péterfi Lászlóval Andrásfalvi Bertalannal együtt és akkor döbbenten vették észre, hogy milyen csodálatos anyag jött össze. Akkor vetettem fel, hogy miért ne lehetne ezt megszervezni minden megyében, és országos kiállítást rendezni. Két év múlva ez meg is valósult.

1972-ben az akkor megalakuló Városi Művelődési Központban megalakíthattam a Népművészeti Stúdiót. Amelynek az alapját a több, a városban működő népművészeti szakkör adta. Ilyen volt a konzervgyári, a KEMÉV-nél működő, a vízműveknek a dolgozóinak csoportja, a Mezőgazdasági Főiskola és a művelődési ház hímző csoportja. Ekkor már elsősorban népművészettel foglalkoztunk. 1973-ban megrendezhettem az első országos népművészeti kiállítást, melynek, 9 alkalommal Nyíregyháza adott otthont. A kiállításokat követő évek azzal teltek, hogy leszűrve a tanulságokat, olyan képzéseket szerveztem, melyek ezzel voltak kapcsolatosak. Természetesen, mivel textil tervező voltam a saját magam szakában próbáltam jelentőset alkotni. Ezért minden megyének és minden etnikai területnek a kultúráját a csoportokkal megismertettem, egy hetes tanulmányutakat tettünk arra a területre, ahol éppen gyűjtést kívántunk szervezni. A kirándulások tervszerűen szinte percről percre be voltak osztva, itt volt terepen való, azaz házaknál történő gyűjtés, megismertük a települések etnikai adottságait, nevezetességeit, művészettörténeti emlékekeit Nagyon sok esetben irodalmi emlékekhez is hozzájutottunk, és meglátogattuk, a helyi múzeumokat is. Így jutottunk el, szinte az ország minden területére, sőt Szlovákiába, és Erdélybe is. A tanulmányutakból csupán a Balaton és környéke maradt ki.

A megszerzett anyagokat nem másoltuk, csupán felhasználva az emlékeket újra terveztük. Évről évre sokat tettünk le az ország asztalára. 1981-ben vizsgáztattuk az első szakkörvezetőket. Az első oktatók hímzők voltak, majd 1983-ban fazekasokat, fafaragókat, szőnyegszövőket is képeztünk. Az országban talán másodikként építettünk fel előre zsűrizett fa játszóteret, kinn a Sóstón. A alkotóinkkal mintegy hetven díjat vettünk át eddig. Ezek a művészek a mai napig is vizsgázott művészeti vezetők.

Igyekeztem szem előtt tartani azokat a mesterségeket, melyek hanyatlóban voltak. Gyerekkorom szép emlékei közé tartozott a kovácsmesterség. Sokat segítettem kislány koromban a szomszédunkban lakó kovácsmesternek, és ezért fontos volt számomra a mesterség művészi szintre emelése. Így vált szinte pillanatok alatt Vajda László neve ismertté, miután néhány instrukcióval csodálatos munkák kerültet ki a “kalapácsa” alól. Ő volt az első olyan kovács aki névre tett szert, és megindulhatott a kovácsok képzése az egyesület keretein belül. Az első mesterségek ünnepén meg is rendezték a kovácsok ünnepségét. Szinte már alig van az országban olyan általunk képzett kovácsmester aki ne lenne a népi iparművész tisztes cím tulajdonosa. Olyan mesterségek felkutatása is sínen van mint például a paszománykészítés. Számomra szívügy volt a nevelőotthoni pedagógusok képzése. Ez nagyon nehéz feladat volt. A gyerekek élvezték a kézműves foglalkozásokat. Ma is örömmel hallom, ha otthonban dolgozó pedagógusokkal találkozom, és arról számolnak be, foglalkozásokat tartanak a gyerekek számára. A 90-es évek után történt változások sok nehézséget okoztak mind a művelődési háznak, mind az egyesületnek. A gordiuszi csomót azonban a polgármester asszony vágta át, hiszen nagyon fontosnak tartotta a népi kultúrát és ennek ápolását.

Tudjuk már, hogy mit tett le Julika az ország asztalára csupán arról nem esett szó, hogy, textiltervezői és kivitelezői munkája elismeréseképpen, 1973–tól napjainkig számtalan elismerést kapott és arról sem szól a fáma, hogy szakmai munkája révén is számtalan díjjal tüntették ki. Julika nem magára, művére büszke.

(mariann)
2000. augusztus 23.