|
A TÁPAI SZÁLAK SZOBRÁSZA - Gyékénybalerina
|
|
2009-07-13 21:57:33
|
|
|
Szeged hírös város/Tápéval határos – éneklik a nótában; ám Tápé mégis legfőképpen a gyékényszatyraitól volt híres évszázadok óta. A nagyvároshoz tapadó település évtizedekkel ezelőtt elnyerte Kollár Mária szociográfiai könyvének címéből a ’Gyékényből szőtt falu’ elnevezést.
Mi is az a gyékény? Legtöbbünknek valamilyen szálas anyag jut eszünkbe, de valójában kevesen tudják, hogy a gyékény tó- és vízparton, ott is legfőképpen az állóvizekben honos. A gyékényt augusztus végén, szeptember elején „aratják”, szárítják, kévébe kötik, s a gondos válogatás után a felhasított szálakkal kezdődhet vele a munka. Egy időben sokan vitték haza lakásdísznek barna buzogányos szálait, melyet aztán a túlérettség piheszóró időszakában, mint valami lakásszennyezőt dobott ki a ház asszonya.
|
|
|
Nos, ennek a „buzogányos” növénynek a leveleiből készült Tápén szinte minden használati eszköz. Azt mondják a helyiek, Tápé múltjába beleszövődött a gyékény. A mindennapok használati tárgyait – szó szerint – átszövik, -fonják; s a méltán híres teherbíró szatyrok mellett készül belőle szőnyeg, papucs, és korábban tetőfedés éppúgy, mint ringatózó bölcső, méhkas, szék- és fekvőhelyborító, vízjáró csónak, sőt szemfödelek és koporsók is.
A gyékényt legfőképpen szövik, e technikával készülnek a szatyrok, a szőnyegek, a székek, hokedlik, sámlik ülőfelületei, melyekben a mintát a más és másképpen egymás mellé ’rakosgatott’ szálak egymásutánisága adja.
A másik technika a fonás, mellyel már nemcsak sík-, hanem térbeli tárgyakat is lehet készíteni, például kenyérkosarat, kaspót, vagy akár padlóvázát is.
|
 Török Gizella újragondolta a hagyományt, felhasználva a tanult technikákat valami fantasztikus újdonságot teremtett: gyékényszobrász.
Amikor beléptem lakása nappalijába, rögtön szemben, egy kis kecses emelvényen egy még légiesebb csoda: egy balerina. Hogy miből készült? Gyékényből!
És onnantól kezdve csak ámultam.
Gizike kérdés nélkül is egyfajta „magyarázkodásba” kezd:
– Tulajdonképpen beleszülettem, belenőttem a gyékény szövésébe, fonásába. Édesanyám az 50-es, 60-as években működő helyi Háziipari Szövetkezetben dolgozott, s mint kisgyerek, persze, hogy ott sertepertéltem a közelében, lassacskán megtanulva a szövés, a fonás rejtelmeit. Édesapám, bár a MAHART alkalmazottja volt, benne élve a tápai gyékény világában, valami mást akart, s egy más technikával, legfőképpen a fonással nem egy padlóvázát készített, a hagyományos, szövéssel készült termékek mellett.
– S mivel amióta az eszemet tudom, mindig rajzoltam, a hatvanas évek közepén felvételt nyertem az akkor induló Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába, kerámia szakra.
|
|
Csodálkozó pillantásomra folytatja:
– Igen, talán meglepő, mi köze a gyékénynek a kerámiához? Első ránézésre semmi, hiszen az agyag egy súlyosabb, testesebb anyag, míg a gyékény egy – a jellegéből, fiziológiájából adódóan is – sokkal könnyedebb. Ám ez a kerámia tudás-alap nagyon sokban elősegítette a későbbi alkotásaim megszületését. A Tömörkényben a délelőtti foglalkozásokon, ahol a velünk kezdett egyedülálló művészeti oktatásba igyekeztek szinte mindent belezsúfolni tanáraink – hálásan mondhatom, hogy talán a nem-tudás maximalizmusával –, s megtanítottak, megtanultunk szinte mindent az igazi népművészetről. Nekünk még tudnunk kellett, milyen a fekete kerámia motívuma, milyen anyagból és mintával készült a vásárhelyi korongozás, milyen színekkel-formákkal díszítik a habánok a műveiket, szóval, igen sokrétű „alapozást” kaptunk az akkor még fellelhető népi szín-, forma- és képi világból. S nem volt elég a délelőtti elméleti képzés, délutánonként, késő estébe hajlóan gyakorlatban is kellett ’bizonyítanunk’, hogyan tettük magunkévá a korongozás-agyagozás rejtelmeit. Akkori osztálytársaim közül többen igen híres festő- és szobrászművészek, építészek lettek, ebből is látszik, mennyire sokat kaptunk tanárainktól. A teljesség igénye nélkül említek pár nevet, elnézést kérve mindazoktól, akik itt most kimaradtak: Kalmár Márton szobrászművész, aki ma a volt gimnáziumunk igazgató-helyettese, Fritz Mihály, szobrász, László Anna grafikus, Minya Mária és Csemán Ilona keramikusok, Szászfalvi Ilona belsőépítész, Kállai Júlia tipográfus, Bükki Béla porcelántervező Hollóházán, Kiss István szegedi építész; tehát nagyon sokfelé sodort bennünket az élet, de megmaradtunk valahol az „alapok”-nál.
– Legnagyobb élményem az akkoriban, a hatvanas évek elején még ’kezdő’-nek számító Kovács Margit szentendrei műhelyében tett iskolai látogatás volt. Az agyag attól kezdve nagyon izgatott: mi mindent lehet belőle előállítani, megmintázni? Hogyan lehet hasonlóan kecsessé, légiessé formázni, mint Kovács Margit tette nem egy alkotásával.
– Persze, mindeközben Tápén éltem; édesanyám, édesapám változatlanul a Háziipari Szövetkezetben és a szövetkezetnek dolgozott, tehát nem tudtam magamat kivonni az otthoni elfoglaltságokból: a gyékény előkészítése, sőt olykor szövése, fonása, sodrása is napi feladattá vált. És ott volt még anyai nagymamám is, aki csodálatos ünnepi tápai szatyrokat készített. Tehát egyrészt a rajzolás, a kerámia, másrész a gyékény „bűvöletében” éltem. Míg az egyik a napi tanulmányaimat, elfoglaltságomat jelentették, addig a másik a hétköznapokat.
– Amikor gimnazista voltam, megpróbáltam a tápai gyékényből valami mást előállítani. Akkoriban voltak divatban a nagy fülű tarisznyák, hát készítettem magamnak egyet gyékényből, bőr kombinációval. Amint a gimnáziumból hazafelé tartottam, emlékszem, Darvas Iván, a híres Virág cukrászda teraszáról egyszerűen leszólított, hogy honnan való ez a teljesen egyedi táskám.
|
 - Még korábbi emlékem, hogy az ötvenes évek legvégén az általános iskolai rajzaim, egy iskolai szereplés és az abban viselt népi öltözetem alapján Beck Judit – Major Tamásnak, az akkori Szabadtéri Játékokon Az ember tragédiájában fellépő művésznek képzőművész felesége – felkért – mai szóval – modellkedésre, azaz egy kis barátnőmmel együtt alakjai lettünk egy festményének. Ő volt az első, aki megkérdezte, a rajzaim alapján nem gondoltam-e művészeti tevékenységre. Lehet, ő sodort a felé, ahol most vagyok?
– Visszatérve a gimnáziumi évekhez, olyan csodás tanárom lehetett, mint Tóth Sándor szobrászművész, akitől a mintázás és a rajz terén sokat tanultam, de említhetem ugyanilyen szeretettel Tápai Antalt is, hisz őt még idősen alkotva, életében láthattam mintázni, és nagyon sok fogást elleshettem tőle. A tanulásba – tulajdonképpen ma már tudom, hogy az alapozásba – beletartozik mind a struktúra, mind a színezés, mind a témaválasztás. Az agyag csodálatos, izgalmas anyag. Képlékeny, remekül formálható, és érdekes térbeli élményt adó. És ott volt valahol az is, ha valamit elrontok, az bármikor újra kezdhető. Újabb csoda volt a mázazás kiismerése: milyen festékkel milyen árnyalatokat tudok létrehozni. Azóta is dolgozik bennem az akkor magamba szívott színelmélet, amit aztán még gyékényen is kipróbáltam. Azt tudtam, milyen a színsorrend felvivése a kerámiára, milyen kombináció milyen végső színt ad, de azt magamnak kellett kikísérletezgetnem, ugyanezek hogyan működnek majd gyékényre fölvíve.
Feláll, és leemel egy filigrán, pelerines, kicsi-kalapos nőalakot. Az arc, a kezek natúr gyékény színűek, ám a ruházata csodás áttört, azt teljesen légiessé tévő szürke-ezüstben adja vissza a beleszőtt mintát, csipkézettséget.
– Igen – válaszol ki nem mondott kérdésemre –, magam is sokszor megkérdeztem magamtól, vajon miért van, hogy ennyi nőalak kerül ki a kezem közül? – Huncutul csippent a szemével, miközben folytatja: – Egy biológus ismerősömnek magam is feltettem a kérdést, s addig-addig járkáltunk e téma körül, míg ki nem derítettük: hiszen a gyékény – jellegét tekintve – nőnemű: leginkább nők foglalkoznak vele, a belőle készült hétköznapi használati vagy lakberendezési tárgyak jó része szintén a női léthez kapcsolható.
|
|
És Gizike sorban hozza elő, mutatja kisebb-nagyobb gyékényszobrait. Van köztük cserfesen copfos kicsi lány, masniján-szoknyáján nemzeti színeket viselő mezítlábas süldőlány, templomba menő, keresztet és Bibliát tartó, főkötős, csipkés-kötényes fiatalasszony, táncoló gyékénypapucsos menyecske, temetőbe virágot vivő fejkendős idős asszony; mind-mind a tápai régmúlt világ ihletéből keletkeztek. És ott vannak a légies, majdnem szecessziós ihletésű, sudár, hosszúszoknyás-pelerines nőalakok. Fotón mutatja Dankó Pista hegedülő alakját – az éppen Nairobiban van, egy gyűjtőnél –, s a táncoló párnál is természetesen megjelenik a férfi alakja. Szent István és Gizella párosában (melyet Tápé templomának adományozott), meg a falon lógó feszület korpuszán kívül – ami a tápai ravatalozó dísze – valóban jellemzőbbek a nőalakjai. Az valamennyi szobron látszik, egy kéz szülöttei, de még csak hasonlót se találni a sok kisebb-nagyobb alak közt.
A fényképekben rögzített művek mutatásakor, Gizike nem győzi felsorolni: - Igen, ez Afrikába került, ez a szobor Franciaországban van, amaz Németországban, és ez pedig az Egyesült Államokban.
– Volt olyan művem – néz rám szelíden, csöppnyi bánattal a szemében –, amit úgy készítettem: na, ezt soha, senkinek nem adom oda, annyira a szívemhez nőtt. S lám, a sors mást akart: egy kiállításomon egyszerűen eltűnt, ma sem tudom, hol lehet, pedig egy viszonylag nagyobb szobor volt, majd’ egyméteres. El sem tudom képzelni, ki és hogyan fosztott meg tőle.
– A Háziipari Szövetkezet a gimnázium elvégzésekor még nagyon jól működött, édesanyám, édesapám továbbra is ’bedolgozott’ – fordul vissza némi szünet után élete alakulásához. – A végzésem után kezdtem komolyabban gondolkozni, vajon mit lehetne még a gyékényből – valami újat, meglepőt, de funkcionálisan hasznosat – létrehozni. Akkoriban úgynevezett reliefekkel próbálkoztam, azaz, a síkból egy bizonyos felületen kiemelni a motívumokat. Ennek emléke a „Reszket a bokor, mert…” művem, ami itt van a szoba falán. Ebben is, meg a későbbi – síkból kilépő – műveimben is azt kerestem, hogyan lehet a plasztikusságot megformázni a gyékény technikáival, és ekkoriban jöttem arra rá, hogy a sűrűség-ritkaság a szövésben-fonásban igen sok mintalehetőséget ad, amivel még a teljesen sík képeimet is domborművekké tehettem.
– A 70-es években itthon voltam gyesen, igyekeztem valami egészen egyedit alkotni a gyékényből, de sajnos, bejött a műanyagok világa, tehát nem volt kereslet ilyesfajta megoldásokra. Igaz, 1971-ben részt vettem az országos „Népművészet Ifjú Mestere” pályázaton, melyet megnyertem, és az ott bemutatott termékeimet a Képző- és Iparművészeti lektorátus is dicsérettel zsűrizte.
– A műanyag megjelenésével a népi iparművészet sajnos egyre inkább háttérbe szorult, de ekkor is folyamatosan kísérleteztem: hogyan lehet ebből a teljesen természetes anyagból valami olyat létrehozni, ami teljesen más, mint a megszokott. Akkoriban dolgoztam ki a „gyékényszobrászat” alapjait. Ma is büszke vagyok Dankó Pista, majd a jóval később készített Szent István és Gizella páros megformált alakjaira. S arra is, hogy egy-egy jellemző alakkal, mozdulattal, az anyag-, vagy fonásmód-váltással hogyan tudok valami pluszt adni a szobraimnak. Ennek a technikának köszönheti létét az áldott állapotú anya, vagy a táncoló pár.
– Ez az időszak volt az alapja annak, hogy rájöttem, a gyékényszövésben, -fonásban nincs is határ, sem méretben, sem formában, sem pedig bonyolultságban. Tulajdonképpen mindent, vagy legalábbis majdnem mindent meg lehet belőle formázni, ugyanúgy, mint agyagból. – S mutatja is a kevesebb kidolgozással, kisebb gesztussal, a legfőbb jellemzőket mégis megragadó macskás Boszorkány egyáltalán nem rémisztő, vagy a Bartók műhöz komponált szarvasok rusztikus alakjait.
– Csak egy ’bibi’ van – folytatja. – Míg az agyagot, ha elrontom, bármikor újra lehet kezdeni, de a lebontott gyékényből nem lehet újat teremteni. Ez legfőképpen anyagbéli sajátosság. Tehát nekem minden tekintetben előre tisztában kell lennem, mind statikailag, mind formailag, mind díszítésileg, hogy mit is szeretnék az elképzelésemből kihozni, és azt hogyan valósítsam meg. Itt nincs tévedési lehetőség, ha valamiért nem sikerül, legföljebb újra lehet kezdeni… Míg a figuráim végső formáját a szövés-fonás sűrűsége-lazasága adja, addig előre tudnom kell, hogyan is áll meg majd a spiccelő balerina… –, abban nem lehet tévednem. Vagy ha igen, akkor újra kell gondolnom mindent, és teljesen elölről kezdeni az egészet.
– Számtalan díjat nyertem az elmúlt években, s talán a számomra legfontosabbak felsorolása ideillik: Aranyfokos Kézműves Vándordíj 1997-ből; míg 1999-ben a Kézműves remekei című pályázat díjazottja voltam, majd a Pro Renovanda Cultura Hungariae "Népművészetért" szakalapítvány különdíját kaptam 2002-ben. Ezután következett Szeged Város alkotói díja 2003-ban. 2005-ben "Szeged Kultúrájáért" díj aranygyűrűjét kaptam, mely Szeged Város Közgyűlésének díja. Kiállításaim voltak az egyesült államokbeli Toledoban és Columbusban, Párizsban és Bécsben. Itthon is számtalan alkalommal nyílik mód megmutatni magam és a műveim; rendszeres résztvevője vagyok az Országos kézműves kiállításnak, számtalan lehetőségem adódott Budapesten kívül Szentes, Hódmezővásárhely, Eger, Visegrád mellett természetesen itt, helyben, Szegeden és Tápén is bemutatni a műveimet.
– Amire talán még ennél is büszkébb vagyok, hogy itthon, Tápén sikerült létrehoznunk egy gyékényes műhelyt, melynek tagjaival szívesen tartunk foglalkozásokat, bemutatókat. Részben velük megvalósult az az elképzelésem, hogy a zenét, a mozgást és a teljesen természetes gyékényt, mint anyagot hogyan is lehet egy előadás keretében összehozni, egymásba fonni-sodorni. Ehhez készültek a szarvas szobrok, melyeket Bartók Béla művéhez használtunk fel.
– A napokban utazom Turkuba, a minden évben megrendezett testvérvárosi fesztiválra. Már nagyon várnak vissza; s most ehhez a találkozóhoz készítek számtalan apró emléktárgyat – s mutatja is a különféle karpereceket, a tenyérbe elférő-megbújó pillangókat –, és persze készülök gyékényszobrokkal is, így igen kevés az időm mostanában. Természetesen az apró dísztárgyak készítése közben már újabb terveken jár az agyam. Már nem is csak gyékényben, kerámiában, hanem más alakítható anyagokban is gondolkodom; így készült ez a drótból hajlított-csavarintott művem is – mutat az asztalon álló újabb nőalakra. – De szeretnék gyöngyöket, kristályokat és más anyagokat is valahogyan beledolgozni a műveimbe. A technikáján még sokat kell gondolkoznom. Kérdés, mikor adódik alkalom és idő a megvalósításukhoz?
Forgách Éva
|
|
|
|
<<< vissza
|
|
