Hagyományalapú tudástársadalom

Talán nem létezett még olyan kor, amelyben az emberek a jelent ne mint a hagyományok eltűnésének, eljelentéktelenedésének korszakát élték volna meg. Így volt ez már az ókori Egyiptomban is. Ptah-hotep intelmeiben egyebek mellett a régi hagyományok eltűnését sajnálja: - régen mennyivel jobb volt, hagyományaink múlnak, bezzeg a parasztoknál olyan bölcsesség volt, mint a smaragd, ahhoz kellene visszatérni - írja máig érezhető fájdalommal, mert a hagyományvesztés fájdalma örök.

Ennek oka kettő is lehet. Az egyik, hogy valóban így van: a világ folyamatos romlásban van, a világot devalvációs folyamat hatja át. Emellett meggyőzően képesek érvelni az ún. tradicionalisták, akiknek szemléletében a Hagyomány maga a transzcendens, mindent átható, a lét teljességére vonatkozó tudás, amely folyamatosan visszahúzódóban van a világból. A másik lehetséges magyarázat az, hogy ez pusztán az ember tapasztalásában jelentkezik: az ember lelki konzisztenciája, alapbeállítódása az, hogy fogódzót keresve a világban való eligazodásához azt természetszerűleg a múltban, az ismertben találja meg és nem a jövőben. Vagyis a múlt nem olyan dolog, amit folyamatosan magunk mögött hagyunk, nem mögöttünk van, hanem előttünk, mivel ezt látjuk; éppenséggel a jövő van a láthatatlan, ismeretlen tartományban.

A jelenhez való viszonyunk ellenére ? hiszen számunkra oly egyértelműnek tűnik, hogy az idő folyamatának a legkitüntetettebb szakaszában élünk? - ma különösen érthető a számunkra a félelem és a múltba való görcsös kapaszkodás is. A manapság zajló, minden korábbinál jelentősebb változások jórészt ugyanis egy olyan technológiai forrongás, digitális forradalom következményei, amely teljesen felborítja azokat a körülményeket, amelyek között mindeddig létrehozták és terjesztették az információt és a tudást. Az internet, az elektronikus kereskedelmi és kommunikációs formák térhódítása, a hagyományos ipari tevékenységek egyeduralmát lassan megtörő információs- és tudásgazdaság a jól ismert társadalmi működésmódok nagy részét megkezdte átalakítani.

A társadalmi átrendeződések nem hagyják érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem, s ez azt jelenti, hogy nemcsak ismerős külső világunk változik meg, hanem külső-belső világunkat leíró, káoszból kozmoszt teremtő alapfogalmaink is. Egyesek szerint mindez kultúránk, eddig ismerős világunk legfontosabb elemeit fogja megkérdőjelezni, sőt némelyek határozottan állítják, hogy egy 5000-8000 éves kulturális (t)rend éli utolsó pillanatait. Betetőzi, amit a posztmodern kezdett, ami megkérdőjelezte, destruálta a metafizikát, lebontani igyekezett a hagyomány totális, teljes, kerek emberképét, elvetve a totalitás mítoszát.

Így érthető, hogy ma a világot, a makrokozmoszt a ?minden egész eltörött? élménye nyomán egyre többen káosznak látják, a biztos pont híján keletkező űr bizonytalansága (?horror vacui?), a rendkívül gyors életformaváltás nyomasztja őket, a kiszolgáltatottság, veszélyeztetettség érzését teremti meg. Az egyre gyorsuló történések sodrában mind kevésbé érzik cselekvőképesnek magukat a mikroszférájukban (környezetükben), de legfőképpen a mikrokozmoszban, önmagukban: önmaguk körül tapasztalt rend híján már szinte nincs alkalmuk létezésük lehetőségeinek megismerésére, létproblémáik megoldására. Márpedig ez az igény örökérvényű minden kor és a világ bármely pontján élő ember számára.

Egy biztos: az emberi létre vonatkozó kérdések (mi az élet és a halál, ezek értelme, hol kezdődik az ember szabadsága, s még sorolhatnánk csak a leglényegesebbeket?) örök kérdések maradnak, a megválaszolásukban az elmúlt ötezer évben sem jutottunk sokkal előbbre. Ilyen szempontból a posztmodern nem tekinthető destruktív folyamatnak, hanem éppen ellenkezőleg, az új paradigma, egy újabb szakasz egyik előkészítője az emberiség kulturális evolúciójában. A posztmodern alapkihívása, a valóság újradefiniálása éppenséggel törvényszerűen következett be: a minden megkérdőjelezése nyomán legalább letisztulhat, mi az igazi érték. Talán már túl vagyunk rajta, s akkor erre utalna az egyesek szerint küszöbön álló újkonzervatív ? a szó eredeti és nemes értelmében vett megőrző - fordulat, s a fukuyamai Nagy Szétbomlást követő Nagy Újjáépítés ? avagy ez a valós vagy vélt értékek mentésének utóvédharca csupán, mielőtt a szellem végképp fel- avagy kiszabadul a palackból. Ma még nézőpont, egyéni hitek, meggyőződések kérdése tehát, hogy ez mi lesz: a szabad emberi gondolat lerázza a béklyókat, avagy egy végsőkig materializálódó folyamat zajlik, amelynek során minden az anyagin túlmutató, a religio, tehát az ember szellemi eredetéhez való visszakapcsolódás eltűnik az emberi lény lehetőségeiből.

A későbbi korok nyilván sokkal érthetőbben visszajelzik majd, milyen ? a mai kor számára még rejtett ? összefüggések miatt alakult úgy, hogy bizonyos társadalmi eredmények, kozmológiai felismerések, technológiai újítások egy időben és látszólag egymástól függetlenül, de mégis egyfelé mutatva jelentkeztek a harmadik évezred fordulóján. A tudományon belüli forradalmi felfedezések, tehát a fizika, azon belül is elsősorban a kvantummechanika, a kozmológia, a rendszerelmélet, az ökológia, az analitikus pszichológia belátásainak szintézise, mint végkövetkeztetés egy egységes, koherens világkép felé mutatnak - mintegy tükörképeként annak, hogy a társadalomban is megvan a sóvárgás az egész érzete, a teljesség tudata felé.

Az ezredforduló poszt-posztmodern korszakát már lehetetlen leírni az utóbbi két-háromszáz évben uralkodóvá vált tudományos mechanikus paradigma világképe és az ebből fakadó elméletek segítségével. Az alapkérdésekre adandó választ ma már mozgalmak keresik, sőt interdiszciplináris tudományos kutatások indultak, például hogy új (régi-új) emberképet fogalmazzanak meg a tudatkutatások eredményeit is felhasználva. Ezekben nagyon sok elem (szabadság, halál-halál utáni lét kérdése, stb.) megjelenik a hagyomány ? vallásos és művészeti megismeréssel összefüggő ? terrénumairól. A korábbi totalitást nyújtó, rendet teremtő mitikus világképek helyébe lépő tudomány nem adott teljes világmagyarázatot, s most úgy tűnik, hogy a válasz a klasszikus tézis-antitézis-szintézis logikai folyamat mintájára születik, ahol a tézis az egyoldalú racionalitást megelőző világképeknek feleltethető meg, az antitézis a tudományos, racionális okfejtéshez és megismeréshez ragaszkodó világkép, a szintézis, az új paradigma pedig ezek olyan mindkettőn túlmutató, a vallási és a művészeti megismerést, de a tapasztalást sem nélkülöző egysége, amely a végső összefüggések meglátását, sorsunk, jövőnk alakítását eredményezheti.

Az ismeretek terjesztésének újabb és újabb lehetőségeit, a távolságok legyőzését, a kreativitást, a bámulatos, lenyűgöző, őszintén impozáns találékonyságot felmutató emberiség haladáshite mégis csökken. A jövő formálhatóságában és befolyásolhatóságában és ezzel együtt az életminőség javításában már egyre kevesebben hisznek, mert ez valóban ellentmond mindennapi tapasztalatunknak. Az információs társadalom sem jelent megoldást mindazokra a gondokra, amelyek például az értékhiányos társadalomra jellemzőek. Ki kell mégis mondani, hogy talán ez a kor ad esélyt az összes eddigi közül arra, hogy a jövő tervezhető legyen.

Szükség is van rá, mert ami az esélyt jelenti az egyik oldalról, az a másik oldalról a kihívás is egyben: hogy tovább ne menjünk, ilyen az, hogy globális összefüggésekben gondolkodhatunk, a pillangó-effektus a rendszerelmélet alapján nem misztikus jelenség többé, hanem okok-okozatok, hatások-ellenhatások láncolata, az emberiség nem elvont fogalom, hanem a személyes felelősséget is megalapozó valóság. Új világstratégiára van tehát szükség. Ennek pedig olyan alapokról kell kiindulnia, amely az összefüggések meglátását és a kihívások kezelését is lehetővé teszi. Van rá esély, sőt voltaképpen megkerülhetetlen, hogy az új szemlélet az elfelejtett hagyomány felé fordul, azt a tartalmat keresi benne, ami üzenet tud lenni a mában is, annak érdekében, hogy a hagyomány, mint az emberiség tapasztalati emlékezete betölthesse tudásmegőrző feladatát.

A társadalmat érintő olykor kedvezőtlen folyamatok, a megrendült, meglazult közösségi gyökerek ellensúlyozásaként a múlt értékeinek megőrzése és élő továbbvitele lehet a cél, mert a hagyománnyal rendelkező közösségnek nem csak a teherbíró képessége nő, hanem biztonságérzete, a világba vetett bizalma folytán a megújulásra való képessége és a kreativitása is. Erősödhet a lokalitás szerepe, ami a hagyomány kohéziós ereje miatt képes lehet a modern társadalmakban megfigyelhető atomizálódás folyamatának ellensúlyozására. A globális információs korszakban Castells szerint is ??a közös cselekvésen keresztül létrejött és a kollektív emlékezet által fenntartott lokális közösségek az identitás kialakulásának különleges forrásai. De ez az identitás a legtöbb esetben védekező reakció a globális zűrzavar terhei és az ellenőrizetlen, gyorsiramú változások ellenében.? A jelenlegi átmeneti időszakban, amikor egyre gyakoribb és intenzívebb a kultúrák találkozása folytán azok ütközése, konfliktusa is, ami értékzavart, identitásválságot idézhet elő, a hagyomány segíthet meglátni a közös pontokat, azon túl pedig az egységet, így csökkenti a konfliktusok veszélyét.

Hamarosan várhatóan felértékelődik a még megőrzött hagyománnyal kapcsolatos tudás, a történetileg folytonos, átörökített közös tapasztalat, mert a hagyomány társadalmi tulajdon: az általa közvetített értékek alapján egymásra fogékony, toleráns kulturális közösségek építhetők fel. Mivel a hagyomány társadalmi szervezőerő, ezért szoros kapcsolata van a most kibontakozó társadalomiparral és tudásiparral, jelentős részben hozzájárul a közösségi identitás megőrzéséhez, az önértékeit tisztelő, sokszínűségét megtartó közösség megerősödéséhez. Az erős hagyományú és ezért nyitott közösség képes nemcsak alkalmazkodni, nemcsak kihasználni a globalizáció előnyeit, hanem újjászervezni, újjáépíteni is önmagát. A hagyomány így megtalálhatja a funkcióját az Új Gazdaságban és az információs társadalomban, ?visszatanítódik?, újraéled, és az így kialakuló hagyományalapú tudástársadalomban fontos része lesz a társadalmi életnek.

A hagyomány egy térség gazdasági fejlődéséhez is fontos alap, mert ? igaz alapvetően közvetve - gazdasági erőt képvisel, amennyiben növeli a humántőkét, a tudástőkét, továbbá alapot nyújt a (lelki) egészséghez. Sokkal közvetlenebb gazdasági értékként ? ?hozzáadott hagyományértékként? ? jelenik meg például konkrétan a kézműves termékekben, amelyekben nemzedékről nemzedékre továbbadott tudás ölt testet. Várhatóan hamarosan számos olyan kezdeményezés indul, amely gazdasági termék alapjának tekinti a hagyományt, a múlt szellemi és anyagi értékeit és annak megóvását prioritásként kezeli. A gazdasági termék nemcsak konkrét tárgyi formában, tehát egy kézműves termékben ölthet formát, hanem például a minőségi turizmusban is.

A hagyomány az organikus fejlődés alapfeltétele: a régi és új minőségek között egyensúlyt hoz létre. A tudatosan megszervezett organikus fejlődés nem más, mint a fenntartható fejlődés és a fenntartandó tudás összefüggésének megteremtése. A hagyomány ? azért ez hangsúlyozandó - szükséges, de nem elégséges feltétele az ökológiailag fenntartható és mindenki számára emberhez méltó életet biztosító társadalomnak. Ahhoz mindenképpen hozzásegít, hogy lehetővé váljon egy olyan új gazdaságszerveződési mód, amelyben a társadalmi és ökológiai szempontok fontosabbak a piaci terjeszkedésnél és a profitnál. A hagyomány ugyanakkor sokkal többről is szól: az embernek a világmindenségben elfoglalt helyéről, tehát feladatáról, lehetőségeiről, a természethez való viszonyáról, a természetben és az önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való együttélésről. Mert nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát, hanem az azokhoz való igazodás.

Összességében tehát a hagyományalapú tudástársadalom mindenekelőtt arra biztosít esélyt, hogy makro és mezo, globális és lokális szinten olyan közösség jöjjön létre, amelyben összekapcsolódik az eszköz (technológia) és a (társadalmi) cél, és mikro szinten olyan emberek alkossák ezt a közösséget, akikben egyensúlyra jut hagyomány és kreatív újítás, és az így megteremtett felelősségteljes szabadságban a külső és belső törvények, azaz önmaguk és világuk megismerésével értelmet találjon a létük, megtalálják testi, lelki, szellemi otthonukat. A hagyományalapú társadalom olyan értékvilágot, életminőség-elvet közvetít, amelyben az immateriális elemeknek van inkább jelentősége, ez pedig olyan erkölcsi rendet képes teremteni, amelyben szilárdan állhat a jellem és az emberi élet valóban isteni adományként élhető meg.

A hagyomány végső soron nem más, mint az áthagyományozandó tudás, valamint az áthagyományozás valamennyi - szimbólumot és rítust teremtő - módszere. De hogyan lehet továbbéltetni a megmaradt módszereket, megteremteni az újakat a jövő tudástársadalmában? A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. Az áthagyományozás korábbi módszereit ? hiszen az emberek egykor szinte beleszülettek a hagyományba, az elődök felhalmozott, megőrzött és megbecsült tudásban összegződő tapasztalatát évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szűk közösségekben adták át - fokozatosan más módszereknek kell átvenni.

Művi módon nem érdemes és nem is lehet továbbéltetni a hagyományt. Az ?anyagi kultúra? változik ma a leggyorsabban, annak legtöbb hagyományos eleme, bármennyire is képesek sokan nosztalgiából fakadó szentimentális fájdalommal sajnálni eltűntüket, nem menthetők át a modern életbe, illetve tévedés lenne - szándékosan szélsőséges példát említve - a földműveléshez és állattenyésztéshez, a népi viselethez visszatérve azt gondolni, hogy ezzel őrizzük a hagyományt. A hagyományból ezekhez a külsőséges elemekhez ragaszkodva csupán támaszt keresnénk menekülési kísérletünkhöz a jelen és a jövő kihívásai elől, ahelyett, hogy a hagyományból a régiek élő tudását, mintegy eszenciát kinyerve próbálnánk külső és belső feladatainknak megfelelni. Nem is a múlt feltámasztása a cél, hiszen a változatlanságra való törekvés hiábavaló, hanem a múltból áthozni a mába és megőrizve továbbvinni a jövőbe azt, ami mint évezredes tapasztalat segíthet a természethez és embertársakhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében.

Ahhoz, hogy a hagyomány értékei beépüljenek a mai és a jövőbeni kultúrába, feladatának és a benne rejlő lehetőségeknek megfelelően áthassa az emberek akár mindennapi életét, a hagyományos rendszerek felbomlása után át kell értékelni a hagyomány - az egy-egy nép, mint sajátos és összetéveszthetetlen szellemi jelenség nyelvében, szellemi, közösségi és anyagi kultúrájában kialakult és megőrződött hagyomány - jelenségeit. Mégpedig oly módon, hogy nem a történetit, hanem azt az örök emberit kell feltárni belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető.

Bizonyos szempontból tehát a hagyomány újraértelmezésére van szükség a mai, megváltozott körülmények, a változó külső és belső igények nyomán. Az újraértelmezésnek minden manipuláció, romantikus nosztalgia és torzítás nélkül a tárgyak és jelenségek mögé kell hatnia, hogy a részletek mögött, a kultúra anyagi és szellemi, s főként társadalmi szintjein túl nyíltan és tudatosan feltárja a valóságot, a lényeget: azt a tudást, amely az emberi szabadság kiteljesedését szolgálja. Az újraértelmezéshez kulcsot jelent más hagyományok ismerete - ez máris megalapozza más népek, kultúrák tiszteletét ? és mindezek alapján az analógiák meglátása. Ha meglátjuk az analógiákat, akkor a befelé zárult lokális hagyomány, a statikusnak tűnő helyi kultúra rögtön befogadóvá válik, mintegy újraéled, s többé nem idejétmúlt zárványként, maradványként él tovább, hanem beépülhet a dinamikus mába, folyton változó jelenkori kultúránk része, sőt irányadó, a jövőt is alakítani képes magja lehet, hiszen a legbensőbb, legmélyebb tartalma időtlen, kortalan, örök tudást őriz.

Nem könnyű feladat ez, de az egyes ember, ugyanakkor valamennyiünk jövője szempontjából a legeredményesebb is lehet, mert nem merül ki a puszta tudományosságban, az érdekfeszítő adatok halmozásában, hiszen amit feltár, az azonnal élhető, gyakorlattá tehető és ezáltal az élet jobbításához, kiteljesítéséhez vezet. Az újraértelmezés így végül is nem jelent mást, mint hogy a hagyomány elemeinek vissza kell adni eredeti jelentésüket, melyek eredetileg a sajátjaik voltak, rámutatni bennük az egyetemes emberi mozzanatra és így beemelni ezeket, mint napi fontosságú tudnivalókat a mába. Szinte új hagyomány teremtődik, de voltaképpen inkább egy a legkorábbi állapothoz, a tiszta, szabad, eleven, a rárakódott, megtévesztő tartalmaktól megfosztott tudáshoz való visszatérés. Más szóval az történhet, mint minden jelentős organikus kultúra születésénél: a régi megtalálja a választ az új, az aktuális kihívásokra, avagy az új a régire nem tagadólag, hanem bizalommal tekint, mert él benne a jelen számára fontos és a jövő szempontjából tanulságos hagyományok átörökítésének igénye. Hiszen múlttalanul nem lehet jövőt építeni.

Mindezek alapján úgy összegezhető a hagyomány jelentősége, hogy a jövő kihívásaira ott könnyebb megtalálni a választ, ahol a társadalomnak van hagyománya. Ezért van szükség a hagyományőrző és -teremtő projektekre, amelyek célja egyrészt a régi hagyományok továbbvitele, egyben új tartalommal való megtöltése, s ezáltal életre keltése, másrészt új hagyományok kialakítása a közösség mára eltűnőben lévő funkcióinak pótlására. Ilyen projektek már születtek Magyarországon, mégpedig egy ökológiai szemléletű kistérségi stratégiához. Ezekből érdemes kiemelni hármat, amelyek jelzik, milyen tervekben érdemes és lehet gondolkodni.

Ha az információs társadalomban a lokális értékek, a kisközösségi identitás megerősödésével a hagyományok szerepe, jelentősége valóban megnövekszik, érdemes olyan lehetőségeken gondolkozni, hogyan lehet a modern infokommunikációs eszközöket annak érdekében is felhasználni, hogy a hagyományok visszaépülését segítsük a közösségek életébe ? illetve miként lehet a korábbiak mintájára újakat teremteni éppen a technológia lehetőségeinek kihasználásával.

A virtuális (kistérségi, regionális) hagyományközpont a helyi néprajzkutatók, népzenészek, művelődéstörténészek, népművelők bevonásával összegyűjti a települések és a térség népi kultúrájának értékeit, képi anyagot, film- és hangfelvételeket, tanulmányokat őriz az ünnepekről és szokásokról, ezzel virtuális tárházai lesznek a tárgyi, a szóbeli közléssel átadott, a zenei és egyéb emlékeknek. (Ebből megszülethet a térség hagyományportálja.) Ha a folyamatosan bővítendő anyag on-line hozzáférhetővé válik, elérhetővé teszi a hagyományokra vonatkozó információkat, azokat a lakosság a helyi hagyományok továbbvitelére illetve feltámasztására ?használhatja?, hogy az értékek fennmaradjanak az újabb nemzedékek számára.

Mivel az elmúlt évtizedekben az információtovábbítás és a kommunikáció hagyományos útjainak egy része megszűnt vagy nehézkesen használhatóvá vált, ezek a központok interaktív módon működhetnek - azaz a lakosság is közreműködhet a bővítésben. A virtuális hagyományközpontok kialakításának programja ugyanakkor magában foglalhat olyan feladatokat is, amelyek a hagyományos ismeretek őrzésével, továbbadásával összefüggésben a tudáskezelés, tudásvagyon-gazdálkodás és -gazdagítás, a fejlesztés, oktatás, képzés és továbbképzés céljaival és lehetőségeivel állnak kapcsolatban, tehát a hagyományos tudások és tudásbázisok feltérképezésével. Erre építve (digitális) hagyomány-tudásbázis kialakításával keretet biztosíthat egy hagyományalapú tudásvagyon-monitoring rendszer létesítésének.

Az információs társadalom küszöbén a kormány egyik célkitűzése az, hogy minden újszülött kapjon e-mail címet. Az organikus fejlődés fenntartása érdekében (egyben mintegy szimbólumaként) ennek ?mintájára? a településeken induljon el egy olyan projekt, amelynek keretében elsőként az önkormányzatok kijelölnek egy-egy egyébként is erdősítésre szánt területet abból a célból, hogy oda minden gyermeknek, aki a településen születik, születése után ültessenek egy-egy fát.

A hagyományos közösségekben a közösségi funkciók a nemzedékek szerepét alapozta meg, s ezek társadalmi szerepeket is kijelöltek. A hagyományos közösség kevés, de markáns társadalmi szerepet kínált fel tagjainak, akiknek viselkedése előre kiszámítható volt az átmeneti rítusok finom szabályozásával és a közösség ? többnyire íratlan ? törvényei mentén. Az átmeneti rítusok a szerepváltásokat segítették. A közösségi gyökerek gyöngülése arra is visszavezethető, hogy a társadalmi makro- és mikrostruktúrák átalakulása, a hagyományos közösségek felbomlása nyomán a közösségi funkciók eltünedeztek. Ez visszahat az egyénre is, mert a gyökerek hiánya, az azonosságtudat bármely vetületének a problémája nehezen kezelhető, vagy akár kezelhetetlen következmények sorozatát indítja el, a funkciótlanság, az elidegenedés, az atomizálódó individualizmus identitásválsághoz, mentálhigiénés zavarokhoz vezethet. A tágan értelmezett egészségügy részei kell legyenek tehát olyan projektek is, amelyek a közösség mentálhigiénés állapotára vannak jó hatással azáltal, hogy a hagyományos alapszerepeket (gyermeki, felnőtti, időskori lét) megerősíti. A kisközösségeknek nagy felelőssége van abban, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amely a kapcsolatok kultúráján és rendszerén keresztül meg tudja változtatni azt a társadalmat, amelyben élünk.

Addig, amíg nem volt általános az iskolai oktatás, addig a tudás tároló, megőrző struktúrája a hagyomány volt. A hagyományon keresztül a tudást pedig leginkább az idősek közvetítették, mivel egy hagyományos közösségben az idősek vigyáztak a legifjabbakra és közben igyekeztek átadni nekik mindazt a tudást, amit élettapasztalataikból összesűrítettek. A gyermekek kérdeztek, az idősek pedig szinte vizsgáztak: így mindketten egyszerre tanítottak és tanultak. A gyermek azt, amire majdan a világban való eligazodáshoz szüksége lesz, az idős pedig azt, hogy mennyire képes továbbadni tudását, mennyiben képes odafigyelni másokra. Mára ez a folyamat megszakadt, de itt lenne az ideje, hogy az elejtett szálat felvegyük, s mostantól a fiatalok figyeljenek oda az idősekre. Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, mert tudja, hogy meríthet abból. Ha a gyermekek és az idősek együtt vannak, a különböző ?tudások? összeadódnak, átmenthetővé, megőrizhetővé válnak. Ha az idősek napján a fiatalok meglátogatják a településen élő időseket, akkor nem vész el az idősek tisztelete sem az új nemzedékekből, de nem vész el az idősekből sem az a tudat, hogy ő rájuk a közösségnek még szüksége van ? és ez rendkívül fontos a lelki egészség szempontjából.

Szót ejthetnénk még a hagyományturizmus, mint minőségi, élményközpontú turizmus fejlesztéséről, hagyományoktatási tervek szükségességéről, a hagyományos ünnepkör felelevenítéséről is. (Az éves ünnepkör voltaképpen a hagyomány ?infrastruktúrája?, ami által egy közösség élete így újra és újra megélhető és építő ünnepek láncolatává változtatható.) Mindezek a hagyományalapú kezdeményezések pozitív visszacsatolásként működhetnek: a helybeliek egyszerre a jövőbe tekintve és visszanyúlva a múltba elkezdhetik visszatanulni a hagyományaikat. Létrejöhet egy ? a környezettudatos mintájára (mivel attól lényegiben elválaszthatatlan) nevezzük így - hagyománytudatos életforma, ahol a hagyománynak tudatos jelentőséget tulajdonítanak és szerepet juttatnak az identitás ? mint ?bizalmi tőke?- őrzése és az identitásmegújítás, a közösségi reorganizáció folyamatában.

Ezeknek a hagyomány-projekteknek a jelentősége éppen ez: erősítik a normális kapcsolatokat, képesek rendet és új normákat is teremteni az eltűntek helyébe, amelyek az egyén számára is biztosítják azokat az elsődleges támpontokat, melyek az amúgy olykor kiismerhetetlennek tűnő világban való tájékozódását megkönnyítik. Az információözön kihívásával csak azok az emberek képesek megbirkózni, akik egyrészt fogékonyak az új iránt és nyitottak, másrészt képesek az egységet meglátni és lényegre koncentrálni - s végezetül akiknek a hagyomány a változásokhoz, az új helyzetekhez való alkalmazkodáshoz, a világban való eligazodáshoz biztos keretet, világmagyarázatot nyújt. Ilyen emberek alkothatják azt a társadalmat, amely tudatosan állandó fejlődésben és megújulásban tartva magát az egység, az egyensúly és az egyenlőség elvei mentén bontakozik ki és így egyszerre magja és kerete minden későbbi korok lehetséges társadalmainak.

Az emberi jövőbe a legrövidebb út a hagyománnyal vezet. A hagyomány olyan egy társadalom és az egyes ember életében, mint a folyónak a meder: keretet szab az élet folyamának, viszont így messzebbre is lehet jutni.

Irodalom:

Castells, Manuel: The Power of Identity. Blackwell Publishers, Oxford, 1997.

Csörgő Zoltán: A múlt hagyománya, mint a jövő paradigmája. www.inco.hu (2000./2.)

Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében www.inco.hu

Cupitt, Don: Eltűnt istenek nyomában ? A vallásosság jövője, Kulturtrade, 1997.

Fukuyama, Francis: A Nagy Szétbomlás, Európa, 2000.

Hoppál Mihály: Hagyományalapú társadalom - Helyi értékek a nemzetközi együttműködésért ? Az UNESCO 1999. június 27-30. között Washingtonban megrendezett konferenciáján elhangzott előadás

Hoppál Mihály: Hagyomány ? értékrend ? identitás. In: Folklór és közösség. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1998.

Kreatív sokszínűség. A Kultúra és Fejlődés Világbizottságának jelentése. Osiris Kiadó, Magyar UNESCO Bizottság, Budapest, 1996.

Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, 2000

Martin, James P.: Egy posztkritikai paradigma felé. in: Paradigmaváltások a Biblia értelmezésében, Hermeneutikai füzetek 1., Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1994.

Mumford, Lewis: A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Csörgő Zoltán
2001. szeptember 20.

Termékajánló
Mézeskalács szívek a webáruházban Merített papír a webáruházban Merített papír honlap	Mézeskalács és merített papír termékeinket keresse Budapesten a Kreatív Hobby Westend, Campona, Alle és Üllői út 18. szám alatti üzleteiben.